Expressis Verbis

Engedtessék meg, hogy rendhagyó módon visszakanyarodjak a Verbis előző számában megjelent Parádi Niki íráshoz fűzött Visszhangomhoz. Ugyanis ahelyütt nem tudtam szólni egy fontos eredőjéről annak a problémának, amely a fogalomképzési zavarainkat okozhatja. Ellenben már az, hogy vissza merészelek kanyarodni, és azt ebben a formában teszem, ez már igazi önmagában rejlő ellenmondás.

 

A probléma ugyanis, maga az írás, mint tevékenység.

Egészen sokat gondolkodom azon, hogy mennyire lehet valamilyen konkrét dolognak az a problémája, hogy azt írással igyekszünk feloldani? Az írott szó és a kimondott szó nem ugyanaz. Egyszerű bizonyítékom is van erre: vajon hányan tanulnak úgy, hogy hangosan olvassák fel a könyvben, jegyzetben leírtakat, ahelyett, hogy némán olvasnák?

Jorge Luis Borges A könyv című esszéjében azt írja, hogy a „könyv csupán az élőszó pótléka”. Az a mondás, amelyet gyakran idézzünk, a szó elszáll, az írás megmarad, voltaképp nem azt jelenti, hogy az élőszó mulandó, hanem hogy az írott szó az maradandó és halott. Példaként hozza Püthagoraszt, aki szándékosan nem írt, mivel nem akarta kötni magát az írott szóhoz: azt akarta, hogy gondolatai a halála után a tanítványa elméjében, ne pedig papíron éljenek tovább. Vagy Szókratészt, aki szintén élő szavas tanítás mellett állt. Platón nem is nagyon tudott abba beletörődni, hogy mestere elhunyt, ezért több művét dialógusban rögzítette: egy probléma felmerülésekor mindig azt kérdezte, ehhez mit szólt volna Szókratész? Vagy Krisztust, aki mindössze egyetlen mondatot írt le a homokba, azt is elfújta a szél; sőt, a Bibliában is szerepel az a különös mondat, hogy a betű öl, a lélek éltet.

 

A könyv szerepe az ókor óta, persze átalakult. Az ókorban még a kisebb populáció, analfabetizmus és a könyv magas fajlagos költségei miatt nem nagyon érte meg az írást választani, mint a gondolatok átvitelének módját. Később az egyik ugrásszerűen megugrott, a másik nagyjából vele arányosan változott, a harmadik tényező pedig - a könyvnyomtatás feltalálását követően - csökkenésnek indult. Ezek a folyamatok az évszázadok alatt elérték (nem manapság, hanem már legalább kétszáz évvel ezelőtt) az írás szentségét és elsődlegességét az élőszóval szemben. (Mellékzöngeként annyit megjegyeznék, hogy hasonló utat járt be maga a jog – ezt jogtörténet/jogbölcselet kettőse annál sokkal gyönyörűbben illusztrálja, mintsem itt kitérjek erre.)

Nem kívánok általános érvényességet bizonygatni az élőszó mellett, hiszen az írásnak a szerepe az életünkben elvitathatatlan: bárki, aki erre törekszik, anarchista módon áll az ember evolúciójához. De az élőszó aránytalan háttérbe szorítása kétségkívül mélyebbé teszi a valóság és annak megértése közötti szakadékot. Ha már így is abban a folyamatban élünk, hogy „bár egyre többet tudunk, de ezzel együtt több dologról tudjuk, hogy nem tudjuk”, ne tetézzük még azzal is ismerethiányunkat, hogy efféle alapvetően könnyen orvosolható hibát követünk el.

És, amiről pedig nem lehet beszélni, arról pedig hallgatni kell.