Expressis Verbis

 

 

Nem mindenki fogja végighallgatni a történetemet. Sokan a cselekményt utasítják majd el, fantazmagóriának minősítve. Mások azt mondják majd, bárki tud banális dolgokról írni. De az a tény, hogy ennyire általános jelenségről van szó, nem lehet ürügy arra, hogy ezzel lemondjunk a vele való foglalkozásról, sőt teljesen jogos, hogy újra és újra visszatérjünk hozzá; valamint teljesen természetes, hogy a születő történet e témát, a szeretetet tegye meg elsődleges kiindulópontjául.

Mi a szeretet? Nincs a világon semmi, sem ember, sem állat, sem gép, sem ördög, amelyre oly félve gondolnék, mint a szeretetre. Mindennél gyötrelmesebb betegség. Ha nincs, üresnek érzed a lelked, ha van elemészt, és kínokba taszíthat. Én mégis ezt érzem Afrika iránt, annak ellenére, hogy szenvedést és pusztulást hozott a lelkemnek. Elmesélem történetem…

1940 táján, amikor a háborúktól szenvedő világ azon volt, hogy a szeretetet tegye meg a világ reménységévé, néhány fiatal rábukkant a könyveiben Afrikára, felfedezte a gondterhelt és barbár, boldog és civódó, léha és termékeny, a világ minden múltjával terhelt, mégis ártatlan Afrikát. Én is a fiatalok között voltam…

Ezt nem hiszem el, nem hiszem el, hogy én itt vagyok Afrikában, hogy a lábaim Malawi vörös földjét róják! – így kiáltottam fel, amikor megérkeztem Afrikába. Bár csupán fél évig voltam ott, sokáig mégis ez volt a kardinális élményem. Az első pár hónap nekem a boldogság, szabadság, kiegyensúlyozottság érzését adta és azt az érzést, hogy van valami értelme a létezésemnek. Ebben a pár hónapban arra is volt időm, hogy bebarangoljam Malawit. Malawi tó, Mulanji hegye, Likoma szigete, Livingstonia – mind, mind felejthetetlen élmények. Az élet más, bizonyos értelemben nyugodtabb, bizonyos értelemben kalandosabb – legalábbis egy mzungunak.

Mzungu. Így hívnak minket, fehér embereket. Felejthetetlen élmény volt, ahogy kiszaladtak elém a gyerekek „mzungu, mzungu” felkiáltással, amint beértem egy faluba, vagy ahogy métereken keresztül, mosolygó szemmel és kipirult arccal  loholtak a biciklim után, vagy azt, ahogy negyven, mzungut még sosem látott kisgyerek körbevett és csak bámultak egy szó nélkül, vagy ahogy a bátrabbak a kezemet, az arcomat és a hajamat tapogatták és közben nevetgéltek. Oly kis semmiségek, mégis sokat jelentenek. Ekkor értettem meg igazán, hogy miben más Afrika. Éreztem a bizalmat, a felém áradó csodálatot, a mindent elsöprő szeretetet.

A falu vezetője, ahol laktam a nevelésemre bízott egy kisebb csoportnyi gyereket. Soha nem gondoltam volna, hogy ezek a gyermekek ennyire szomjazzák a tudást. Minden szavamra figyeltek, és amire a legbüszkébb vagyok, hogy a tanítási idő elteltével is csupán a könyörgésemre akartak hazamenni. Volt köztük egy kisfiú, akit nagyon megkedveltem. Amin Dundu-nak hívták. Hihetetlenül életvidám, rendkívül élelmes, és felettébb imádnivaló volt. Sokszor megkeresett tanítási időn kívül is, én őt tanítottam, ő pedig engem Afrikáról úgy, ahogy mi, európaiak soha nem láttuk. Egyszerűen másképp gondolkozunk, erre rá kellett ébrednem. Mi nem látjuk meg az egyszerű szépséget, mi nem tudunk úgy örülni semminek, mint ők, mert nem ismerjük fel a csodálat erejét. A csodálkozás az, ami az afrikaiakat gondolkozásra készteti. Ha valamire rácsodálkoznak, azt meg akarják ismerni. Mi egyszerűen továbbsiklunk, nem érdekelnek minket az apróságok.

Hónapok teltek el és egyre jobban éreztem magam. Beleszerettem Afrikába. A táj, az emberek, és persze Amin. Úgy éreztem, itt akarom leélni az életem. Hogy miért is jöttem haza? Azt hiszem a gyűlölet volt az oka. Legalábbis akkor azt hittem, hogy ezt az érzést így hívják. Olyat kellett átélnem, amit senkinek nem kívánok soha életében…

Amin édesapja rohant hozzám egy júniusi nap reggelén. Nem tudott angolul így csak mutogatta, hogy menjek gyorsan vele. Siettünk, ahogy csak tudtunk. Nem is sejtettem, mi lehet a baj. De amint beléptem kicsiny kunyhójukba összeszorult a szívem. Amin a földön feküdt és csupa veríték volt. Soha nem fogom elfeledni, ahogy a maláriás láztól forró testű kisfiút a karomban tartottam, ahogy rám nézett a gyermek és amilyen istentelenül tehetetlennek éreztem magam. Még csak 7 éves volt… Afrika elvette tőlünk. Tőlem vette el! Nem tudtam tovább maradni. Gyűlöltem mindent. Gyűlöltem Afrikát. Gyűlöltem az egész világot.

Most újra itthon vagyok, de így pár év elteltével egész másképp látom a dolgokat. Rá kellett jönnöm arra, hogy bár én, egy úgynevezett fejlett kultúrából, egy civilizáltabb világból származó ember mentem oda azért, hogy adjak és tanítsak – de végül is én kaptam többet és rengeteget tanultam olyan emberektől, akik egy, általunk, fehérek által fejletlenebbnek, elmaradottabbnak tartott társadalomban és kultúrában élnek! Azt hiszem Afrika szeretett engem.

 

*A mese rólad szól

  

 

Az út egyetlen nagy, halott kígyóként hevert a hegygerincen, utolsó lehelete még ott párállott a város fölött, habár még a legvénebbek sem tudták megmondani, mióta, hogy a hatalmas, ismeretlen hüllő utolsót vonaglott. Úgy rémlett, a ködfátyol egyidős a várossal, már évszázadok óta ott lebeg a valaha büszke háztetők felett. Ahogy azt sem tudta volna megmondani senki, hogy vajon a város fénykorában is minden ilyen homályos és ködös volt-e? Mikor még fürge hintók szaladtak a sima úton, ahol most egyetlen apró emberke közeledett. Az embernek az volt az érzése, a durva hegyi szél mindjárt felkapja, és széles karimájú kalapjánál fogva felrepíti a hosszú, földig érő kabátba burkolózott idegent. Persze a lakosok a szélről sem tudtak semmi bizonyosat. Tudták, hogy van, beszélték, hogy néha olyan erős, hogy egész birkanyájakat kap fel, és csak kilométerekkel arrébb rakja le, a fenyvesek közepén, ahova már senki nem merészkedik utánuk. De mondom, valójában semmit sem tudtak róla, és egyáltalán, a városka lakói semmiről sem tudtak semmit, azon a napon, mikor Hubber úr megérkezett.

Az árok, ami körbefutott a település határában, névleg azért, hogy megvédje a városkát a településről alázúduló esővíztől, valójában azonban azért, hogy valamennyi házat elszigeteljen a külvilágtól, szóval a gazos árokparton két korcs kutya marakodott egy szétcincált szemeteszsák fölött. Mikor meglátták Hubber urat, felhagytak a verekedéssel, és az idegen nyomába szegődve állandó csaholással körbeugrálták. Bajos volna megállapítani, hogy az újdonságnak szóló ismerkedés, vagy az ismeretleneknek kijáró fenyegetés hangján ugattak-e? Annyi bizonyos, hogy kitartóan ugráltak, hogy elérjék azt a nagy és vörös sálat, ami hosszan tekergett Hubber úr mögött a szélben. A málló vakolatú, ódon villák ablaktáblái egymás után nyíltak ki, hogy aztán annál nagyobb dörrenéssel csapódjanak be, elrejtve a zsalugáterek mögött felbukkanó kíváncsi ábrázatokat. Egyszóval nem volt vendégszerető környék.

Hubber úr, a tomboló szélvihar ellenére - ami csodálatos mód mégsem volt elég erős ahhoz, hogy széttépje a ködfátylat - és dacára apró termetének, biztos léptekkel haladt végig a szilánkosra mállott főutca közepén, kitartóan mosolyogva állára csavart vörös pamutsálja fölött. Szerencse, hogy ezt a mosolyt senki sem láthatta, különben minden bizonnyal feldühíti az itt élőket. Nem, mint ha rossz emberek lettek volna, csupán elszoktak attól, hogy valaki megérkezzen hozzájuk. Mindenki velejéig gyanúsnak tűnt, aki a hegyekről túlról érkezett. Így hát Hubber úr kénytelen volt magányosan végig kutyagolnia az elhagyott szállodák között, arcán sejtelmes mosolyával.

A posta ablakának biztosnak vélt fedezékéből a vénkisasszony ellenségesen méregette a vendéget, bár a nagykalap alól előugró horgas orron kívül nem sokat látott belőle. Az ismeretlen ugyanis előbb lelassította lépteit, majd megállt egy hosszan terpeszkedő romos épület előtt. A vénkisasszonynak egyszeriben az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy Hubber úr - bár akkor még nem tudhatta, hogy így hívják - belülről szemléli a jobb napokat látott színházat, anélkül, hogy akárcsak egy lépéssel is megközelítené az összeomlás szélén tengődő, elhagyott épületet. Olyan sokáig hunyorgott, hogy még azt a két nagy, kopott koffert is letette, amit eddig állhatatosan szorongatott. Végül alig hallhatóan csettintett a nyelvével, termetét meghazudtolóan elegáns mozdulattal megpördült, és kissé meghajolva megemelte kalapját a gyanútlan postáskisasszony előtt. Egyszóval, volt min tanakodni aznap este a kocsmában.

 

*

 

A polgárok kíváncsisága nőttön nőtt, ahogy a napok teltek, és a jövevény semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra. Sőt, egészen otthonosan berendezkedett az egyetlen, még működő szálló egyik dohos kis szobájába. Napközben ki sem dugta az orrát szobájából, ám éjjelente útrakelt, és hatalmas kofferjével csak hajnaltájt tért vissza, még tovább borzolva ezzel a kedélyeket. A városka lakatosa váltig állította, hogy a régi színházépület körül látta ólálkodni egyik éjjel. Persze senki sem hitt az állandóan pálinkától bűzlő vén szoknyapecérnek. Mit is akarna bárki, abban az omladozó, penészes hangárban? Még a legöregebbek sem emlékeztek rá, mikor is volt utoljára valami vándortársulat arrafelé. Igaz, egy ideig aztán mozinak is használták, de már a vászon is idestova három évtizede fehéren világított a vaksötét teremben. A felhasogatott függöny mögött csak egy darabjaira hullott zongora feküdt, a nézőtéren szerteszórt székek, meg néhány ősöreg reflektor.

A hetedik nap reggelén a városka arra ébredt, hogy valamennyi villanypóznán, és elhagyott házkerítésen sárga plakátok hirdették: a mozi aznap este újra megnyitja kapuit. A hivatalok egész nap zárva tartottak, a az erdőben elhallgatott a fejszecsattogás, a polgárok kétségbeesetten igyekeztek megfejteni, ki állhat a nyilvánvalóan alaptalan rémhírek mögött. Természetesen azonnal a jövevényt akarták volna kérdőre vonni, ha Hubber úr nem tűnik el, szőrén szálán. Csakhogy őt, aznapra elnyelte a föld. Kalapostul, kofferestül, mindenestül. A hirdetések annyira valószínűtlennek tűntek a városka lakói számára, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy benézzenek az öreg színházépületbe. Előbb délre harangoztak, a zúgás visszaverődött a hegyek falairól, és úgy tűnt, a végtelenségig fog visszhangozni a ködös völgyben. Lassan eltelt a délután is, a fenyők árnyéka lomhán megnyúlt – azon az estén különösen hosszúra nyúltak az árnyak. Olyannyira, hogy az erdő szélén álló karcsú tűlevelűek sötét képe áthatolt az árkokon, áttört a veteményesek köré emelt cölöpkerítéseken, sőt betört az otthonokba is. Az emberek rémületükben az utcára szaladtak, szinte varázslatos mód egyszerre, minden úgy rendeződött, hogy valamennyien a főtér körül szorongtak, mikor kigyúltak a fények, és felharsant a zene.

A régi színházépület kitört kristályablakaiból feltartóztathatatlanul dőlt ki a világosság. A fény milliárdnyi kis szálacskái azonnal szerteszaladtak, és a legkisebb sikátorból is kiszorították a hegy fenyegető árnyékát. Hubber úr széle mosollyal a kapunál állt, egy öblös réztölcsért tartva a szája elé harsogta túl a lábánál álló gramofonból harsogó keringőt. Figyelem, figyelem! Világpremier, mindenki a moziba! Ilyet még senki sem látott! Csak semmi félelem! Bár illúzió, nem az ördög műve! Előbb csak a gyermekek merészkedtek az üres moziba, aztán mind többen lettek, akik megdöbbenve vették tudomásul, hogy a székek kijavítva, szépen, sorokba rendezve állnak a nézőtéren. A függöny kifoltozva lógott a vászon előtt, odafönnt a kábelek szigorú rendben futottak reflektortól reflektorig. Az általános megdöbbenésben azon már nem is maradt erejük meglepődni, hogy pontosan annyi szék van a teremben, hogy a városka valamennyi lakójának jusson egy hely. Hubber úr, az idegen, nem feledkezett meg senkiről. Kihunytak a fények, és a felgördülő függöny mögötti vászon megtelt alakokkal. A mozigép berregése tisztán hallatszott azokban a néma pillanatokban, mikor Hubber úr lemezt cserélt a gramofonban, míg a némafilm fekete fehér kockái végtelenül pörögtek tovább.

Képek, fények, árnyékok egész estét betöltő, hosszú sora. Vannak, akik azt beszélik, hogy a város történelmét beszélte el a különös film, a gyermekek sárkányokkal viaskodó lovagokról, az asszonyok szerelmi kalandokról, és cselszövésről meséltek nekem. Egy bizonyos, Hubber úr másnapelhagyta a városkát, és soha többé nem hallottak felőle. Igaz, nem távozott üres kézzel. Két nagy kofferjében magával vitte a ködöt, felszabadítva a városkát évszázados melankóliájából.