Expressis Verbis

 

Elsősorban mégis egy ribizliszakember fiáról, aki elkerül a ribizliföldről a városi kollégiumba, onnan vágyteljesítés reményével Bécsbe megy, s közben a gyengébbik nem meghódításán és álmodott zenészkarrierjén dolgozik. Évkezdő olvasmánynak szántam: beszippant, letenni nemigen lehet, viszont küzdeni sem kell vele komolyabban, gördülünk tovább a történettel. Olvasmányos jellegének, humorának és az egyes szám első személyű mesemondásnak köszönheti, hogy színházzal foglalkozókat is megihletett, sőt van hangoskönyv-feldolgozása is. Ha akarjuk, tekinthetjük regénynek, és rászánhatunk egy éjszakát, de tulajdonképpen novelláskötet: tárcanovellákat fűz össze regénnyé Háy János; történetek, melyeket az elbeszélő személyén és az időrenden kívül gyakorlatilag nem köt össze semmi, hacsak nem tekintjük kapocsnak az éhes olvasói ösztönt, ami gondolkodás nélkül lapoz tovább, van-e következő. Következő van – következmény, lezárás sokszor nincsen. A szerző úgy ugrik tovább egy másik jelentre, látszólag teljesen következetlenül, és úgy hagy homályban részleteket, ahogy emlékezni szokott az ember. Mégis, ahogy jó esetben az emlékezés is összeköt régebbi önmagunkkal, itt is kibontakozik valakinek (tartsunk a szerzővel, és mondjuk azt, hogy bárkinek) a fejlődése kora-gyermekkorától az első felnőtt-élményekig. Ami e kettő közé esik, főleg a gimnáziumi évek. A nagyvárosba felkerült vidéki gyerek hányattatásairól van itt is szó, ahogy egy másik, korábban ajánlott Háy-regényben, a Gyerekben. Kicsit az elsősökre gondoltam a könyvválasztásnál, nem az említett motívum miatt, hanem még az előző, gólyatábori Verbis erőterében, és azért is, mert sokan most tudják meg, milyen bepakolni az életüket egy autóba, és egy idegen városban kicsomagolni.

 

Az író tatja magát a fenti ígérethez, a főhőst meghagyja „bárkinek”, Candide-hoz hasonló utazónak, a nevelődési regény nevelő eseményei néha szinte passzív szemlélőjének: az önazonosítás lehetőségének. Azzal együtt persze, hogy a mi generációnk számára sokszor sok minden inkább tűnhet történeti érdekességnek, mint aktualitásnak, legalábbis a díszletek szempontjából: a Gyöngyhajú lány, A dédapa dala, gitár, farmernadrág és a Balaton, régi nyarakon. Nagyjából akkortájt születhettünk, mikor a történet véget ér, és az első gyermeki rácsodálkozásból („Micsoda világ ez - gondoltam kedvetlenül -, hogyan is lehetne ebben eligazodni”) kifut a – semmibe. És tényleg a semmibe, gyakorlatilag nem lehet tudni, miféle ember vált, és válik majd a hősünkből. „Álltam a tiszta bécsi gassén: előttem volt a nagyvilág. És nem volt előttem semmi”. Nehéz lenne nem igazat adni az írónak, amennyiben mindenki felismerheti külön bejáratú útkereséseit és identitásválságait, nem csak a kamaszkoriakat, és azt a fordulópontot, mikor meg szokott állni az ember fia, lánya a bécsi gassén, vagy ahol éppen szerét ejtheti, és egy kissé teátrális gesztussal, így vagy úgy, formába öntve felteszi a kérdést, aminek a lényege, hogy: mi lesz? A szerzőtől választ nem, csak kérdést kapunk ezúttal, és, ha mindezt az elveszettséget, kiábrándultságot és félelmet nem találnánk kellőképp megnyugtatónak, egy tanácsot is: „Divatos hirdetni, szabaduljunk meg szorongásainktól. Én a szorongásaimból élek. Tanácsolom mindenkinek: őrizze meg a szorongásait, mert azok esendővé, szerethetővé teszik.”