„…bár tudom, hogy így látatlanban és utólag, könnyű ilyet mondanom, de én is fontolgattam már, (…) hogy valamiféle írásos formában is hangot adok e ››jelenség‹‹ miatti elkeseredésemnek. Aztán mindig azzal ››beszéltem le magam‹‹, hogy attól, hogy leírom, nem fog változni, hiszen épp arról írnék, hogy milyen érdektelenek, lusták, passzívak a hallgatók – akkor hogy várhatnám, hogy majd egy újságcikktől aktivizálódnak?!?!”
Ezzel az őszinte kifakadással, illetve sok kérdő és felkiáltójellel kezdte levelét T. Megvallom őszintén, még engem is meglepett, hogy érkezett olvasói visszajelzés az előző számban megjelent cikkemhez. Akkor feltettem néhány provokatívnak szánt kérdést, remélve, hogy vitába szállnak majd velem, lesz, aki meggyőz, hogy borúlátásom alaptalan.
Négyen írtak. Kiderült, hogy a Karon legalább öten hasonlóan gondolkodnak. Egyikük sem mondta, hogy nézzek körül alaposabban, ott vannak azok az aktív hallgatók, nem csak a kávéautomata előtt, de az előadásokon és a kapcsolódó szakmai programokon. „A szívemből szóltál. Az a ››buligörcs‹‹, aki most kapott észbe, hogy mennyi mindent kihagyott, és változtatna, de már nem tud, az dettó én vagyok. (…) Az a rész rólam szól!” írta szomorú hangvételű levelében Gab. Véletlenül értünk mind egyet abban, hogy valami nincs rendjén? Vagy néhányan sajnálták tőlem az ellenvéleményt?
Az egész gondolatmenetem abból indul ki, hogy azt tapasztalom, a Kar és diákszervezetei által meghirdetett, nem a tanrendben szereplő előadásokon, konferenciákon döbbenetesen alacsony a hallgatók részvételi aránya. Ugyanakkor más programokra (többnyire nem szakmai jellegűekre) ez nem áll. Akkor tud a helyzet a legszomorúbb lenni, amikor kifejezetten a hallgatók a célcsoportja az adott eseménynek: azért, és nem másért hívták életre, hogy hosszabb alapvonal mellől indulhassunk, kapcsolatokat építsünk és ápoljunk. Saját magán kívül senkinek sem tesz szívességet az, aki az idejéből erre áldoz, mégis milyen sokszor találkozni száját húzó, (a szégyent mérséklendő) kivezényelt szemináriumi csoportokkal… És miért lehet az, ha a második emeleti teremben derül ki, hogy a csoport óra helyett inkább egy pódiumbeszélgetésre ül be, a földszintre már csak az a két hallgató ér le, aki - vesztére - az oktató előtt haladt?
De ennek mind van magyarázata. Kell, hogy legyen. Szintén T meséli azt az esetet, hogy vendég volt Lomnici Zoltán, „aki első szóra elfogadta a meghívást, leutazott a kedvünkért Budapestről, hogy személyesen meséljen a Legfelsőbb Bírósági, igazságszolgáltatásban szerzett tapasztalatairól – annak a (szervezőkkel együtt) nyolc darab (!) hallgatónak, akik vették a fáradtságot, hogy beüljenek a rektoriba”.
Az egyik felem azt mondja, hogy ilyen egyszerűen nincs. Bizonyára T csak téved, vagy rosszul számolt, olyan nem lehet, hogy egy több ezer fős karon nyolc embert érdekeljen egy ilyen előadás. A másik felem meg azt mondja, hogy lehet.
Érdekes problémát vetett fel Cetl;, szerinte a hírek nem találják meg az embereket. „Mellettünk a Közgázon ehhez nagyon értenek, de hát ugye ők ezt is tanulják; célcsoport meghatározása, elérési taktikák, hatékonyság. Egészen más a látásmódjuk, máshogyan szervezik meg az eseményeket, mert a profi kampány már önmagában cél. Simán tanulhatnánk tőlük: a jogász azt hiszi, hogy a betűknek hatalma van, ha valamit kiírnak, az már elég.” Erről sokadik olvasásra is az jut eszembe, hogy tavaly egyik ismerősöm fel volt háborodva, hogy nem tudott a Jogász Napok időpontjáról, amikor az azt megelőző hetet szinte végig a 48-as téri épületben töltötte. Használta a számítógépeket, amelyek belépéskor külön ablakban tájékoztatták. Mászkált a folyosón, látta a plakátokat, beszélgetett. Ennyire immúnisak lennénk?!
Csak egyetérteni tudok Cetl;-vel abban is, hogy el vagyunk kényelmesedve: „…csak hétfő reggel jönnek le Pécsre, és szerdán már húznak haza. Csütörtöki órát már fel sem vesznek. Kedd a hagyományos jogászbulik napja, akkorra nem lehet semmi komoly programot szervezni, a többi időpont meg azért nem jó, mert ész nélkül mindenki szemináriumon van, hogy hamarabb szabaduljon innen. Persze, hogy nincs tudományos érdeklődés, a levelezősöknek meg nem szerveznek semmit.”
Legnagyobb optimizmusom azt mondatja velem, könnyen lehet, hogy tényleg csak ennyi a probléma: rosszul hirdetett események, rossz időpontban. Ha órám van, nyilván én sem máshova megyek.
Hosszabban leveleztem KK-val, és arra jutottunk, hogy a motiválatlanság nagyobb visszatartó erő lehet, mint a külső tényezők. Közhelyszerűen emlegetett esetek, amikor valaki csak azért lép be valamelyik kari szervezetbe, mert pluszpontokat szeretne egy pályázatához, vagy ajánlólevelet kérne. Lehet ezt rossz néven venni, de azt hiszem a legtöbb tag indíttatása mégis innen ered. És ez nem is baj. Legalább ott van. Mindegy miért.
Közösség sincsen magától, építeni kell, energiát áldozni rá. Őszinte érdeklődésből, vagy a társaság miatt, a szendvicsek, a hangulat vonzásában. Sokszor annál többet nem tehetünk, minthogy megjelenünk egy rendezvényen: „az arcunkat adjuk hozzá”.
A kérdés nem is az, hogy valaki miért van OTT, inkább az, hogy miért nem. Tényleg elég, amit a tanterv kínál? Ne vágyna többre, szélesebb spektrumra, szakmai fejlődésre több száz joghallgató? Ennyire meg vagyunk elégedve az órán hallottakkal? Vagy ez annyira leterhelő lenne? Nem merünk lépni, vagy nincs, aki ebben segítene? Tényleg a motiválatlanság miatt lehet olyan drasztikusan alacsony a hallgatói aktivitás? Remélem, hogy nem. Lehet, hogy nem is alacsony, még mindig szeretném, ha valaki meggyőzne. Mert eddig még csak ellenvéleményt sem hallottam: a kiindulási tételemet, miszerint e téren baj van, mindenki elfogadta.
Külső és belső okok felsorakoztatásán át odáig jutottunk, hogy a kérdés jóval összetettebb, mint elsőre tűnt. A „lusta, kényelmes joghallgató nem érdeklődik semmi iránt, szeretné a legkisebb energia-befektetéssel a leggyorsabban elvégezni az egyetemet” tétel nem mindenható. Egy-egy rendezvény sikertelenségét több tényező együttesen adja: azok, akik és ahogyan szervezték, akik elmentek, és akik nem. KK azon a véleményen volt, hogy kevesebb program kellene, de azok jobban legyenek kidolgozva. Több hagyományos, ciklikusan visszatérő esemény, ami, ha jó híre kel, magától vonzza a népet.
Igazán nem tudom, mi lehet az üdvözítő út. Bár most csak a nyilvános rendezvények (nem)látogatottságáról írtam, az érdektelenség több területen is megmutatkozik. Borúlátó vagyok. És lám, mégis többen válaszoltak a felhívásomra, bizonyítva nem csak azt, hogy valamit jól gondolok (hiszen egyetértettek velem), hanem azt is, hogy tévedtem, mert ők - belső indíttatásból, csak azért, hogy kifejezzék a véleményüket - számítógép elé ültek, és írtak.
Köszönöm ezt nekik. És kérek minden olvasót, hogy érezze megszólítva magát: mesélje el történetét, véleményét! aktiv.passzivitas@gmail.com
L. Kretzsch
Glosszátorok és Kommentátorok