Expressis Verbis

A Pécsi Jogi Kar hallgatói lapjának internetes oldala.

Glosszátorok és Kommentátorok

  • teszt123456789: szervilis rohadt féreg! (2017.04.13. 20:15) Interjú dr. Hornyák Szabolcs egyetemi adjunktussal
  • Magda Gábor: Engem is sokszor összehoztak az úri emberrel, a nevem miatt. Kérdezték, hogy nem vagyok-e én is ol... (2011.09.19. 22:03) Magda Marinko - "Az ördög maga"
  • picimissy: aztán vigyázz, nehogy töröld a *.doc-t, mert meghal ez a blog is ;) (2008.10.12. 09:57) Nocsak!
  • rekalein: ELSA Pécs Egyesület nevében ezúton kívánok bort búzát békességet kedvenc "napközis társunknak", a ... (2008.10.11. 12:57) Nocsak!
  • Utolsó 20

Dies Diei

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Sziget (második rész)

2008.11.08. 14:01 | Expressis Verbis | Szólj hozzá!

A Sziget rovatban e hónapban Tihanyi Márk, Molnár Tamás, Takács Kíra és Stanics Adrienn novelláit, valamint Kiss Nelli és Eszteri Dániel verseit olvashatjátok.
  
 
 

Takács Kíra 

Kohézió

 
 
Felveszik kissé használt, kopottas ruhájuk, majd parancsra várva sorokba állnak. Az egyiken ünneplő van, a másikon katonaruha, amaz meg még gyermek, egy szál trikóban ténfereg.
Gondolnak egyet, és rendeződni kezdenek.
Először magassági sorrendbe, aztán kor szerint, nem szerint, de valaki mindig rossz helyre áll, valahol mindig megbomlik a sor, és újra meg újra átalakul.
Nézik egymást a cifraruhások. Integetnek is egymásnak, hogy:
- Hé! Hé! Ide gyere!
Mások meg kérdőn néznek egymásra. Az az aprótermetű meg már csak egyért könyörög, hogy bárcsak hazamehetne.
Teljes a kavalkád, hangok, szavak, félbehagyott mondatok rohangálnak a tömegben.
Nincs pontos helye semminek, valaki odébbáll, és minden kezdődhet elölről.
Az egyik egyszerűen kiesett, amoda meg betessékeltek egyet. Ez a kettő összeházasodott, azóta teljesen mások lettek: külön már állni se képesek.
A tömegből már egész mondatokat is ki lehet hallani, a sorok szép lassan együtt kezdenek mozogni.
Végül egész osztagokká alakulnak, és körtáncokat járnak, egymásba karolva ünnepelnek.
Mindegyiknek saját feladata van, mindegyik felelős a többiért. Igazi csapatjáték az egész.
Az idő lassan lejár, a sorok összeállnak, és együtt indul meg mindegyikük, egyszerre, hogy csak azt lehet hallani, amint lépdelnek: jobb, bal, jobb, bal…
Közös célér mennek ők, egy címet elnyerni, mely majd kifejezi összetartozásukat.
Menetelés közben egymásra néznek, ki-ki közelebb húzza társát magához.
Lassan kihallatszik a tömegből egy szöveg, egy boldog monológ, ami róluk szól.
Arcuk a távolba mered, egy irányba az összesé.
 
Megérkeztek. A gondolat szőtte betűtömeg elfoglalja végső helyét a papíron.

 

 

Takács Kíra

Ősz

 
 
Halkan suttog: kis szellő borzolja a fák leveleit. Aztán az ölembe bújik, kicsit fészkelődik, de végül kényelmesen elhelyezkedik. Simogatom az Őszt.
Suttogja, hogy szomorú, mert hamarosan mennie kell. Mindjárt itt a Tél, már meg is írta, hogy pénteken, a fél 10-es vonattal jön.
Így holnap délelőtt már nem lesz itt az Ősz. Tovább kell utaznia. Párizsba.
Végignézek a parkot ölelő fák között. Az ember önkényesen azt mondaná, hogy „Indán nyár” van, vagy, hogy „Vénasszonyok nyara”. A falevelek, mint doboznyi színes festék, olyan, mint amikor a kisgyerek életében először kap festéket, és rögtön szeretné összekeverni a színeket. Mintha az Ősz festene. Festené a szállingózó leveleket, a kergetőző madarakat, a parkot, ahol vagyok.
Még mindig az ölemben fekszik. Pityereg, érzem az arcomon. Ha nagyon fülelek, hallom minden egyes könnycseppjét, ahogy földet ér…
Mikor az őszi zápor leverte az összes halottan kapaszkodó falevelet a szomszédos tölgyről, akkor is csak annyit bök ki Kis Barátom, hogy:
- Nézd, elállt.
Ez az eső utáni őszi táj csodaszép. Megkérdezem, miért van így elkeseredve, de nem felel. Egy árva szellő se jön ki belőle.
Kicsit olyan érzésem van, mintha még a Nyár is a fák között bujkálna.
Az Ősz is ezt nézi.
- Nagyon szereti azt a nyárfát, büszke a névrokonságra.
- Hát Ő is itt van? – kérdezem, de már tudom a választ.
- Itt hát. Hintázik a faágakon. Nézd! Ott van!
És valóban most egy szivárvány szalad végig az égbolton, és a fényjáték rákacsint a Nyár aranyszínű ruhájára is.
- És a többiek?
- Ők most nem jöhetnek. Tavasz csúnyán megfázott még múlt márciusban, köhögött is az egész munkaideje alatt. Tél meg készül a hidegekre.
- Szegény Tavasz.
- Nem szegény. Rossz volt. Meghúzta Tél szakállát, mire az egyszerűen elolvadt, képzeld, milyen viccesen nézett ki szakáll nélkül a jó öreg Tél bácsi!
Kacag az Ősz, nevet velem együtt. Már nem gondol rá, hogy nemsokára indulnia kell. Együtt nézzük az égen játszó bárányfelhőket.
Aztán Ősz rám néz. Megint eszébe jutott a holnap:
- Segítsél egy Párizs térképet szerezni! Tavaly odaadtam Nyárnak, mert Ő is el akart menni Szent Mihály útjára. Csak útközben elhagyta egy fagyizóban.
Így hát nyakamon az Ősszel elmentem Párizs térképet venni. A boltban kértem kettőt, hogy legközelebb a Nyár is odataláljon.
 
Másnap még az ablakomból láttam, ahogy Ősz megfogja a Nyár kezét, és kettesben mennek el a parkig. Ott búcsút intett a Nyár, és az Őszt elfújta a szél.

Így tegnap Párizsba beszökött az ősz. Végigsuhant Szent Mihály útján, színesbe öltöztette a fákat, játszott egy kicsit a levelekkel, és már ment is tovább, mert a Nyár nélkül az Ő szíve is fázott.

 

 

Stanics Adrienn

Az Igazi

 
 
„Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg...” (Márai Sándor)
 
Ha az ember elmulaszt egy lehetőséget, utána mindig nagyon bánja. Bánja hogy nem mondta el, hogy nem tette meg, hogy ott, abban a pillanatban, nem tudott szíve szerint cselekedni. De vajon a dolgok nem történtek volna másként, ha úgy kellett volna történniük. Miért csak később értékelünk úgy egy percet, hogy abban rejlett az igazán nagy lehetőség? Utólag bánni azt, hogy nem fogtuk valakinek arcát a két kezünkbe, néztünk mélyen a szemébe, és mondtuk el, hogy szeretjük … hát valóban ebből áll az életünk? Meddig mulasztunk el dolgokat, meddig bánunk minden szót, ami nem hagyta el a szánk, meddig bánunk minden csókot, amit nem lehelltünk a másik ajkaira?
Hiszünk rendületlenül abban, hogy az Igazi majd megtalál minket, majd ott fog állni, eső áztatja az arcát, mélyen szemünkbe néz…és akkor tudni fogjuk… de ki garantálja nekünk, hogy fel fogjuk ismerni, hogy éppen akkor mi is arra sétálunk, és bár eddig vakok voltunk, most mégis látni kezdünk? Életünk minden egyes percében elmulasztunk valamit, elhallgatunk valamit, mert gyávák vagyunk! Gyávák és lusták megérinteni egy másik lelket, kimondani a vágyainkat, kinyújtani a kezünket boldogságunk felé.
„A Sorsunk meg van írva.”- mondogatjuk magunkba. „Aminek meg kell történnie, az meg is történik velünk.” Azzal bíztatjuk magunkat, ha nem most történik meg, talán majd holnap, holnap után, egy év múlva, vagy tíz. De meddig reménykedhetünk abban, hogy a Teremtő majd elküldi azt a jelet? Meddig bújhatunk ócska klisék mögé, és mikor vesszük észre végre, hogy amíg a jelekre várunk, addig az Életünk veszítjük el? A legszebb perceink, az álmaink, a vágyaink porrá törnek minden egyes pillanatban, amikor bár meg akartunk tenni valamit, mégis lelkünkben megfutamodva, mozdulatlanul és némán álltunk.
Mert mit ér a szerelem, ha nem mondjuk a szeretett Lénynek, hogy minden éjjel nevével az ajkunkon alszunk el? Mit érnek a könnyeink, amiket titokban sírtunk el, a vágyaink, amiket a sötét éjszakába suttogtunk?
Hát az egész életünk valóban nem áll másból, mint a várakozásból? Várakozásból az Igazira, a Tökéletesre, arra, aki szavak nélkül megért minket…és mi van akkor, ha ez az Igazi, ez a Tökéletes már számtalan alakban elénk járult, de mi mindig túl gyávák voltunk felismerni? Nem töltöttünk-e el esztelenül sok pillanatot azzal, hogy vágyakoztunk?... vajon a Sors még hány alakba öltözteti nekünk az Egyetlent, amíg felismerjük, hogy Ő az?
Amikor a pillanatnak vége, a perc elmúlik, már bánjuk.Azon gyötrődünk, mi mindent nem tettünk meg…persze, ha bátrak lettünk volna, nem kellene ezen gondolkoznunk. Ha kitárnánk a szívünket, ha ki mernénk mondani az egyetlen szót, ami segít élni ezt a világot: „Szeretlek, eljöttem érted.Talán túl sokáig vártál rám, talán túl keveset, de ez mind nem számít, ha most megfogod a kezem, és a részemmé válsz.”
Meg kell tanulnunk azt, ha az életünket hozzákötjük valakihez, az nem a vége önmagunknak, hanem egy csodálatos kezdet. Egy boldog ígéret mindarra, hogy szebb lehet. Nem kell a sötétségben töltenünk az életünket arra várva, hogy valaki más fénye egyszer majd beragyog bennünket, magunknak is keresnünk kell ezt a Fényt. Vállalnunk kell a kínt, a fájdalmat, a csalódást, a könnyeinket, mert csak így válhatunk méltóvá arra, hogy aki nekünk rendeltetett, az megtaláljon minket, és Megváltson.

 

 

Kiss Nelli

Asztali harc

 
 
Az össze-össze koccanó csészék,
Remegő kézzel félig kiszakított
Tejszínek zűrzavarában, asztali
Harcban csókok kétes igéreteit
Kutatta a két fél, de számot
A zacc megüzente jövendő
Rémálmaival csak az egyik,
Véletlenül éppen a gyéren fegyverzett
s a békét mint egyetlen esélyt
Gondosan őrző hadviselő fél
Vetett, s árkokat ásván védte veszettül
A satus quot, leste, vigyázta, legyen
Pontos adófizetés, gazdag ajándék,
S jól csengő levelekben rókaszemű
Diplomatái kérték rendre az új haladékot.
És félt. A kivívott, háboru árán nyert
Békét ismerte, és tudta az árát,
S álmában látta a kerteken árnyát
Pusztító, szürke s gombaalakban
Az égre törekvő, városait porrá
Tenni elég, veszedelmes felhőnek.
S ha néha a lázadozó kapára kaszára
Kapott népe az ablak alatt
Őrjöngött, követelve a harcot,
Élükre nem állt, ki se lépett,
Megfordult arccal a falnak,
És lövetett. És szoktatta magát
Reggel a csendhez, és hogy üres
Utcákon, tereken lovagol, és amikor
Zsarnoknak hívták, nem nevetett:
Tudta, uralkodik, s vérrel kell néha
Fizetni a termést, s életeket kell
Életre cserélni. Ez harc. Fékét
Vesztett háboruságnál nem jobb,
Nem könnyebb, de talán érdemesebb. 

 

 

 

Eszteri Dániel

Az esti Balaton

 
 
Tegnap este se találtam a tóparton üldögélve önmagam
ahogy a saját lelkemre horgászom
Nem is volt elég kukacom
 
Egyszer szeretnék öntörvényűen ráharapni
A reménytelenség horgára
S kifogni önmagam
 
Szeretnék csillagok hálójában hánykolódni
Levegőtlenségben örvényleni
A végtelennel bújócskázni
 
Ha sikerülne kifognom magam
Mondhatnám: Fényessé vált a világ
Az arcomon kergetőznének a hullócsillagok
 
De a zsinór még nem feszül
A tó vize nyugodtan alszik

S én várok tovább, egy jó fogásra

A bejegyzés trackback címe:

http://everbis.blog.hu/api/trackback/id/tr78757161

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.