Expressis Verbis

A Pécsi Jogi Kar hallgatói lapjának internetes oldala.

Glosszátorok és Kommentátorok

Dies Diei

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Mazo-, szado-, szadomazochizmus…

2008.10.16. 08:29 | Expressis Verbis | Szólj hozzá!

Mazochizmus, szadizmus, szadomazochizmus… Sokan mai napig nincsenek tisztában, hogy valójában mit jelentenek ezek a fogalmak. „Az egész nem egészen arról szól, amiről legtöbben hisszük.” Erich Fromm ezekkel a fogalmakkal magyarázza könyvében (Menekülés a szabadság elöl) a mindennapi emberi Én és helykeresését a társadalomban.

Ha mazochizmusról beszélünk legegyszerűbb megközelítésben, arról van szó, hogy az egyén nem tud szabadulni kisebbrendűségi, jelentéktelenségi érzéseitől. Tisztában van problémájával, panaszokban fogalmazza meg, szabadulni is akar, ám tudatalattija nem engedi, hanem még alább értékeli magát. Nincs kontrollja a saját élete felett, akaratérvényesítése nulla. Szélsőséges formája, amikor az egyén nem csak egyszerűen behódol a külvilágnak, hanem kifejezetten direkt módon okoz magának többletszenvedést, fájdalmat. Például, a kényszerneurózisban szenvedők kényszerképzetekkel sokkolják magukat. Egy másik típus pedig tudattalanul fizika jelekkel bíró betegségeket produkál magának. Ez ugye az Én önmaga ellen való fordulása tudat alatt. Legszemléltetőbb példa, amikor a vizsgázó nem tudja megválaszolni a neki feltett kérdést, miközben ismeri a választ, vagy amikor az egyén saját szeretteit sértegeti, különösebb ok nélkül, konfrontációt provokálva. Gyakran előfordul, hogy érzéseiket racionalizálják, és megváltoztathatatlan körülményként élik meg. Sőt, a mazochista típusnál mindig fellelhetők a szadista késztetések.
1. Másokat függővé, eszközzé akar tenni, felettük a korlátlan hatalom lehetőségét keresi;
2. Nem pusztán a másik feletti hatalmat keresi, hanem ki akarja zsákmányolni. (anyagilag, érzelmileg);
3. Megalázás, kínzás (testi-lelki), amelynek célja: szenvedni látni.
 
Ezek a hajlamok kevésbé tudatosulnak, sőt gyakran a túlzott jóindulatban, aggódásban nyilvánulnak meg. A szadizmus racionalizálásának egyik formája: ’neked akarok jót, kövess engem’ a másik ’én annyira csodálatos vagyok, muszáj engem követnetek’. A szadista késztetésnek van agresszív formája is, ennek igazolása: 1. nekem is kárt okoztak, hát én is azt teszem. 2. megelőzöm a bajt, ha én ütök előbb. Fontos kiemelni azt a tényt, hogy a szadista függ szadizmusának tárgyától, hisz lételeme, vagyis hatalma fakad belőle. Ez nem szeretet, ez függés. A másikon uralkodó mindent megad áldozatának, kivéve a szabadságát (szülő-gyermek viszony). A szadizmus fogalma sokkal érthetőbb és magyarázhatóbb, mint a mazochizmusé, hiszen mind a létfenntartás, mind a mások feletti uralom (az erősebb marad életben) az alapját jelentik. De hogy magyarázható a mazochista hajlam egy olyan emberi pszichével, amely önfenntartásra és örömre törekszik? A mazochista perverzió alapja, hogy a megalázott személy szexuális örömöt érez, ha valaki bántalmazza, morálisan lekicsinyli, mellőzi. A szadistánál ugyanez jelenik meg, csak ő a másik oldalon áll.
 
Egyes pszichológusok úgy vélik, hogyha megvan az emberben a vágy a szenvedésre és engedelmességre, akkor kell lenni egy ösztönnek, mely ezt vezérli. Freud szerint az szadomazochizmus onnan ered, hogy az egyén pszichoszexuális fejlődése megrekedt, vagy visszaesett egy korábbi szintre. Később még hozzátette azt a magyarázatot, hogy a rombolás vágya mindenkiben benne él, csak egyeseknél ez önmaguk ellen fordul, továbbá hogy a mazochizmus a halálösztön terméke oly módon, h az összekeveredik a szexuálisösztönnel. Tehát az ember vagy másokat, vagy magát pusztítja el a rombolási ösztöne miatt, ha azt nem sikerül párosítani a szexualitással. A mazochizmus és a perverzió ott válik egy egymástól, hogy az Éntől való szabadulás a perverzióban teljes mértékben testi kifejeződést talál, míg a mazochistáknál ez csak többé-kevésbé korlátozódik a testi szférára. A szadizmus lényege tehát a más feletti korlátlan hatalom élvezete, a fájdalomokozás, a kínzás nem cél, csupán eszköz. Pszichológia szempontból azt mondhatjuk, gyökere onnan fakad, hogy képtelenek vagyunk elviselni az elszigeteltséget és Énünk gyengeségét.
 
Szadomazochista személyiség, aki szívesen engedelmeskedik és behódol, ám maga is hatalomra vágyik. Ezek az emberek tipikusan a fasizmus emberi alapzatát alkotják, tehát rájuk volt a legnagyobb hatással az ideológia. Manapság egyre inkább az úgy nevezett „anonim tekintély” veszi át az uralmat, amely nem nyílt parancsokkal dolgozik, hanem a józan ész, a morál és a közvélemény mögé bújik. Ez egyfajta manipuláció, amely ugyanúgy lehet egy anyai intelem vagy egy reklám. Visszatérve a szadomazochista személyiségre, számára két csoport létezik a világban: hatalmasok és a hatalmon kívüliek. Ennek a karakternek muszáj hinni a hatalomban, muszáj hinnie, hogy függ tőle. Azonban, ha ez a tekintély valami módon mégis meginogni látszik, az egyén végső kétségbeesésében nihilizmusba, élettagadásba fordul át. Van ennek a szadomazochizmusnak egy enyhébb formája, amely nem olyan veszélyes, ilyenkor az egyén nincs tisztában függőségével, mégis a tekintély végig kíséri életén. Ez lehet vallás, elv, szülő, férj, feleség vagy pszichiáter-beteg kapcsolat. Ezen kapcsolatok alapja is az, hogy az egyén képtelen az egyedüllétre, azonban itt az egyén nem próbál megszabadulni Énjétől, csupán bizonyos mértékű irányításra, védelemre vágyik. Itt persze nagyobb az esély a csalódásra, hiszen kevésbé domináns tekintélyekről beszélünk, akik nem mindig tudnak vagy akarnak megfelelni az elvárásoknak. Freud szerint minden ilyen jellegű függőségnek az alapja a szülőkhöz való kötődés, az Ödipusz-komplexus, sőt ez kiinduló pontja minden neurózisnak.
A rombolásvágy is a magány elviselhetetlenségéből fakad, ám annyiban különbözik az eddig tárgyaltaktól, hogy nem szimbiózisra törekszik, hanem megsemmisítésre. Ha megsemmisíti a világot, magányos marad továbbra is, de legalább az nem őrli fel őt tehetetlenségében. Ez a rombolás fakadhat az élni akarásból. A rombolásvágy nem ésszerű válaszreakció egy támadásra, hanem egy beteges, állandó készenlétben állás. Az ilyen típusnak mindig sikerül tárgyat találnia rombolásának, ha mást nem, saját magát, végsőesetben öngyilkossággal. Antropológiailag a destruktivitási kényszer mértéke különbözik: egyes népekre különösen jellemző, másoknál feltűnően hiányzik. Ez azzal magyarázható, hogy egyes emberek különböző mértékben vannak korlátozva életük kiteljesedésében. Az életösztön és a destruktív ösztön kapcsolatban áll egymással, ha az első nem tud érvényesülni, a második dinamikusabban lép fel törvényszerűen, vagyis a rombolás a meg nem élt élet eredménye.
Ki kell emelni még a kényszeres azonosulási vágyat, amelynek lényege, hogy az egyén megszűnik maga lenni, és azonosul a felkínált személyiségmodellel, ezzel megszűnik a világ és az Én közti ellentmondás, így a magányból fakadó tehetetlenség érzése is.
 
De valójában mi is az az Én? Az Én annyit jelent, hogy vannak érzéseink, akaratunk, gondolataink. De vajon ezek valóban sajátjaink? A látszatgondolkodás esetében nem az a kérdés, hogy a gondolat tartalmilag igaz-e, hanem hogy a személy saját tevékenységének eredménye-e. Például egy gyermeknek boldognak kell látnia szülei kapcsolatát, anyját pedig szeretőnek és őszintének, még akkor is, ha például tisztában van vele, hogy anyjának viszonya van, és ez ellentmond az ő igazságérzetének, mégis el kell fojtania panaszát, mert elvárják tőle az anya tiszteletét. Így ez beépül a gyermekbe, és bár nem lesz igaz az a gondolat, hogy a család boldog és problémamentes, de sajátjává válik. A látszatgondolkodás is lehet teljesen logikus és racionális.
 
Látszatérzések. Itt van példának a „bájcsevegős parti”. Egy férfi részt vett egy partin, amin saját elmondása szerint remekül érezte magát. Ám később, egy pszichoanalitikus segítségével újraértelmezték az estét és rájött, nemhogy nem érezte magát jól, de kifejezetten szörnyű volt az este. Feszélyezve érezte magát, mert rosszkor, rossz helyen mondott el egy viccet, ráadásul imponálni próbált kedvese apjának, aki szintén jelen volt. Nem ismert szinte senkit a partin, de egész este jókedvűen kellett beszélgetnie, jó benyomást kelteni. Amikor először kérdezték, hogy jól érezte-e magát, azért felelt igennel, mert úgy érezte, ezt várják el tőle, jól kell éreznie magát egy ilyen estélyen. Akarsz-e mindennap iskolában menni? A gyermek elfojtja az iskolai rendszerességtől való viszolygását, mert úgy érzi, ezt várják el tőle. Látszólag döntünk saját elhatározásunk szerint, gyakran külső nyomásnak engedelmeskedünk.
 
Látszatakarat. Az eredeti akaratunk helyére egy látszat kívánság lép, amellyel meg akarunk felelni valaminek/valakinek. Egy orvostanhallgatónak minden vágya volt orvossá lenni, keményen dolgozott azért, hogy jó orvos lehessen, ám minden erőlködése ellenére, vizsgái sorra elszomorítóan sikerültek. Pszichoanalitikus segítségével feltárva gyermekkorát, rájöttek, hogy a diák soha nem akart igazán orvos lenni, ám apjának ideája volt gyermekét erre a pályára küldeni, és ezt belénevelte. Ilyenkor egy hamis Énnel helyettesítjük magunkat, ezáltal bizonytalanná válunk. Id-ego-szuperego. Legtöbbünk az utóbbiban él, ám fantáziák, álmok, részegség esetében felléphet az igazi Én.

 

Parádi Nikolett

A bejegyzés trackback címe:

https://everbis.blog.hu/api/trackback/id/tr14716399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása