Expressis Verbis

A Pécsi Jogi Kar hallgatói lapjának internetes oldala.

Glosszátorok és Kommentátorok

Dies Diei

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Kritikus

2008.10.16. 09:29 | Expressis Verbis | Szólj hozzá!

Death in Vegas: Scorpio Rising

 
A Death in Vegas zenekar hangzásvilága rendkívül különleges zenei csemege lehet azoknak, akik kedvelik az érdekes, eklektikus, igazából sehová sem besorolható alkotásokat. A brit zenekar 1995-ben alakult, a Scorpio Rising című lemezük pedig 2002-ben látott napvilágot. A dalok rendkívül különböző hangzásvilágot mutatnak egymáshoz viszonyítva. Az első két számban még igen erős az elektronikus íz, majd ahogy haladunk előre a műalkotás megismerése során, egyre jobban feltárul annak a rengeteg stílusirányzatnak a keveredése, amelyek ennek a fajta zenének a valódi lényegét jelentik. Az egész albumot áthatja az elektronikus, kissé monoton ritmusok, és némi pszichedelikus rock keveredése. Az első két szerzeményben (Leather és Gilrs) még az elektronikus jegyek nagyon erősek, a monoton prüntyögésre rájátszott gitárdallamokat elsőre talán nehéz lesz az egyszeri hallgatónak elviselni. Majd előrehaladva erősödik a rockos, bluesos hangzás, melyet csak olykor-olykor szakít meg egy-egy elektro szerzemény. A címadó Scorpio Rising és a Killing Smile már ennek a hagyományosabb hangzásnak a jegyében íródtak, az utolsó számban pedig már vonósok festik alá a zenét. Érdekes, különleges album ez, amely tipikusan olyan alkotás, amelyre oda kell figyelni, hogy értékelni tudjuk. Gondolatkeltéshez, relaxációhoz kiváló inspirációul szolgálhat.
Értékelés: 9/10
 
 
Metallica: Death Magnetic
 
 
 
Öt évvel ezelőtt, amikor először beraktam a lejátszóba a Metallica St. Anger című lemezét, azt hittem csodát fogok hallani. Elsőre a mű lesokkolt, de azért próbáltam hitegetni magam, hogy mégiscsak jó ez a lemez. Végül rá kellett jönnöm, hogy még az oly hatásos marketing gépezet sem tudja feledtetni az emberrel, ha rossz zenét hallgat. A St. Anger pedig egy rossz lemez volt. Akkor nagyot csalódtam ebben az együttesben, hiszen amit 2003-ig csináltak, az kiválónak volt mondható. Majd idén nyáron olvastam a hírt: Jön az új lemez, megjelenik szeptemberben! Félelemmel vegyes izgalommal vártam a napot, hogy végre belehallgathassak. Vajon sikerült levetkőznie a zenekarnak a St. Angerbe sürített mélységes depressziót, dühöt és céltalan önkeresést? A válaszom talán az lehetne, hogy igen is, meg nem is. Mert milyen is a Death Magnetic? A hangzás újra tökéletes, nincsenek csörömpölő dobok és fémes reszeléssel a hallójáratainkat terrorizáló gitárok. Vannak azonban gitárszólók, lassú balladaszerű szerzemények, dallamos fülbemászóbb részek, amik egytől egyig a régi „talicskát” idézik. Akkor mégis mi velük a bajom? Az hogy a szerzemények szinte egytől-egyig „túl vannak tárgyalva”. Ezt úgy értem, hogy hosszúak és tele vannak üresjáratokkal, amik alatt az ember csak várja a folytatást. Alapvetően nincs bajom a hosszabb zenei szerzeményekkel, ha van bennük elég mondanivaló és ötlet, hogy kitöltse a teljes számot. A Death Magneticnél viszont szinte az összes számban vannak céltalan részek, ami sokat húz le az értékéből. Pedig alapvetően jó lenne a lemez. Az End of the Line és a Judass Kiss szerzemények nagyon büntetnek, a klipesített The Day that Never Comes se rossz. A többi viszont inkább az elmegy kategóriába sorolható, a The Unforgiven III pedig egyenesen szörnyű. A Metallica már sajnos nem fog tudni megújulni. Nincs már meg bennük a régi tűz, és egyre kevesebb a jó ötlet. Nem fiatalok már és túl vannak rengeteg válságon, ennek ellenére még mindig próbálkoznak. A kérdés mindössze az, hogy érdemes-e?
Értékelés: 6/10
 
 
Iron Maiden: Sziget 2008
 
 
 
Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor életemben először hallgattam Maident. Talán az első nagy zenei hatásnak nevezhetem az életemben, és mindig is nosztalgikus vidámsággal tekintettem vissza azokra az időkre. Amikor fülembe jutott, hogy az idei Szigeten ők lesznek a fellépők a nulladik napon, úgy gondoltam, érdemes lenne megnézni az öregeket, akik immár majdnem harminc éve töretlenül nyomják az ipart. Persze, annyi év távlatából az a klasszikus brit heavy-metal, amit a Maiden játszik, kissé naivnak tűnhet, mégis van egy különleges varázsa és hangulata, ami magával ragadja az embert. A koncert úgy este kilenc körül kezdődhetett, mi pedig már rögtön az első néhány percben konstatálhattuk, hogy milyen az, amikor vagy ötvenezer rajongó nyomása nehezedik az ember hátának, mert, ugye, mindenki az első sorban akarta nézni a showt. Némi hátrafelé menekülés után, a helyzet már kevésbé volt kaotikus, és végre átadhattam magam a koncertnek. A show elképesztő volt. Az énekes, Bruce Dickinson, szinte minden számban más-más jelmezt öltött magára, a hátterek folyamatosan cserélődtek. Voltak óriási Eddie (a zenekar kabalfigurája) bábuk, ami pár számban fel-le sétáltak a színpadon, tűzijáték, és minden ami csak kell. Eljátszották szinte minden nagy slágerüket, egy igazi „best of”-ot kaptunk a 80as évek legnagyobb Maiden slágereivel. A hangulat óriási volt, mindenki kellő átérzéssel üvöltötte a szövegeket, ahogy azt kell. A nyár egyik legszebb élménye volt nekem a Maiden koncertje, visszavárom őket, akármikor is jönnek legközelebb.
 
 
Eszteri Dániel

 

A bejegyzés trackback címe:

https://everbis.blog.hu/api/trackback/id/tr76716471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása