Magda Marinko neve valószínűleg senki számára sem ismeretlen (és aki a Barátok köztre asszociált, kérem, lapozzon a Humor rovathoz). Polgári jogon hallottam a kérdést: amikor a Ptk. „aki”-jét hallom, vagy egy tankönyv „jogalkotóját”, akkor milyen kép elevenedik fel bennem, hogyan képzelem el? Ha büntetőjogon hangzott volna el a kérdés az „elkövető” szó kapcsán, akkor talán habozás nélkül tudtam volna rávágni Magda nevét. És nem is lennék egyedül. Hatásvadász kijelentésemet ugyanis egy vizsgálótiszt is osztotta nem sokkal Magda elfogása után: „kinézetre semmi különös, ám fizikai képességeit tekintve a legfélelmetesebb ember, akivel valaha találkoztam: maga az ördög”.

 

Nehéz megkerülnöm a megszokott klisét, de azért megpróbálom nem leírni, hogy Magda Marinko a magyar büntetőtörténet egyik leghírhedtebb alakja – pedig az. Azonban a helyzet pikantériája, hogy ezúttal szerencsére „csak” a fogás a mienk, főszereplőnk állampolgárságával azonban nem mi „büszkélkedhetünk”. Magda Marinko a néhai Jugoszlávia szülötte, egészen pontosan Szabadkán született. Lokálpatriotizmusa odáig terjedt, hogy gyilkosságai egy részét is itt követte el. Megjárta a francia idegenlégiót is, majd az itt szerzett tapasztalatokat kamatoztatva vetette bele magát a délszláv állam alvilágába. Azonban nem maradt meg az ország határai közt, és hazánkba is juttatott tevékeny energiájából.

 

1994 januárjában Szegedet rázta meg a tragédia: Z. Nagy Bálint, a neves cukrász családját a szó szoros értelmében kiirtották. A brutális gyilkosságnak egyaránt áldozatul esett a 42 éves családfő, vele egykorú felesége, valamint 16 és 10 éves gyermekei. Az eset már önmagában is félelmet keltett az emberekben, de tekintve az előzményeket, már a pont volt az „i”- betűn. Ebben a hónapban, kicsit korábban ugyanis szintén kegyetlen módszerekkel végeztek egy nővel Orosházán. A nő nem volt más, mint Farkas Helga, a szintén nagy port kavaró emberrablás áldozatának nagynénje. Őt egy zsineggel fojtották meg otthonában. De még ez sem a legelső eset Magda kronológiájában. Az ezt megelőző évben ugyanis hasonlóan tragikus esemény történt Kecskeméten, ahol Horváth Antall és feleségével, valamint az ott tartózkodó, Magdához hasonlóan délszláv Dragutin Kujundjic-csal végeztek. Ez eddig testvérek között is több emberen elkövetett emberölés, de ez még „csak” Magyarország…

 

Mint említettem, Jugoszláviában sem volt tétlen cikkünk főszereplője. Magda Szabadkán és környékén hat emberrel végzett, köztük az Agatics házaspárral. Így a két halmaz kiadta a tizennégyes számot, ami a jugoszláv és magyar hatóságokat a kooperáció útjára állította.

Meg is lett az eredménye. A szerb szakértők sikeresen azonosították a Szabadkán használt fegyverek nyomait a magyar bűncselekményeknél használtakkal, így kiderült, hogy azonosak az elkövetők. Magyar oldalról a nyomozást Kovács Lajos ezredes vezette, akinek már számos bűnügy felderítését köszönhetjük, és aki ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Mivel Marinko neve nemzetközileg is ismert volt, és jelen ügyben is felmerült, „csellel” sikerült a kapitányságra csábítani, ahol szerencséjükre a szabadkai rátámadt egy rendőrre, így benntarthatták, majd egy újabb csavarral vallomásra is sikerült bírni. Az elfogás piros betűs ünnepe 1994. január 28-ára esett.

 

Ugyan távollétében a jugoszláv bíróság halálra ítélte Magdát, itteni cselekményei és hazai elfogása eredményeként a magyar igazságszolgáltatás is ítéletet mondott felette. Először Dr. Varga Zoltán (aki a móri ügy bírája is volt) ítélte életfogytig tartó szabadságvesztésre, majd a Legfelsőbb Bíróság ezt jogerőre is emelte. A büntetőjogilag vájt fülűek számára, csak mint dallamos melódia említem meg, hogy előre kitervelten, nyereségvágyból, több emberen, különös kegyetlenséggel, részben társtettesi minőségben elkövetett emberölés, valamint lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés tekintetében találták bűnösnek, a nyolc gyilkosságból azonban csak négyet sikerült ténylegesen rábizonyítani (a szegedi családirtás túl sok kérdőjelet hagyott maga után). Viszont annak következményében, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a kilencvenes évek közepén még nem volt, Magda 2019. január 28-án akár feltételesen szabadságra bocsátás is bocsátható.

De nem eszik ám olyan forrón a kását!

 

 

Hasonlóan Magdára, gondolom, minden kedves olvasó igenlően bólint, ha azt kérdezem, tudja-e, ki az a Szlobodan Milosevics. A szerb állam egykori véres kezű vezetőjének ügye összefonódott a délszláv állam hatóságai szerint Magda Marinko gyilkosságaival. Olyannyira, hogy szerintük a Marinko elleni nyomozást nagyban gátolta a belgrádi irányítás, mert komoly érdekeltségek játszottak közre a szabadkai gyilkosságokban – sokak szerint egyenesen Milosevicstől érkezett a „megrendelés”, az egyébként az Arkan-nevű bűnbandához is tartozó Magdához. Az egyik áldozat, a fent említett Agaticsnak ugyanis fontos szerepe volt a magas rangú állami szereplők által is „jóváhagyott” dohánycsempészetben. Ennek érdekében a szerb hatóságok, valamint állítólag a hágai törvényszék emberei is ki akarták hallgatni Magdát. A magyar Legfelsőbb Ügyészség azonban cáfolta a tényt, hogy megkeresték volna őket Hágából. De az a mai napig tisztázatlan, hogy vajon mennyire rendszeresen vette igénybe a szerb állami vezetés Magda és csapatának szolgáltatásait – ha tényleg így történt.

 

Magda Marinko tehát mind a mai napig a Magyar Köztársaság vendégszeretetét élvezi, annak ellenére, hogy többször kérvényezte, hogy büntetését hazájában tölthesse le – a családjával való kapcsolattartás körülményességére, valamint magyar nyelvi nehézségeire hivatkozva. Első ízben a Horn-kormány alatt Vastagh Pál utasította el kérelmét azzal az indokkal, hogy mivel Jugoszláviában halálbüntetésre ítélték Magdát, a nemzetközi szabályok lehetetlenné teszik a kiadatást. Az Orbán-kormány igazságügy-minisztere, Dávid Ibolya, pedig a háborús helyzetre alapozva mondott szolidan nemet. Természetesen, amikor Jugoszláviában eltörölték a halálbüntetést, ismét felmerültek a kiadatás lehetőségei, de végül az ítélet ottani végrehajtásának bizonytalanságai miatt Marinko itt maradt, hogy adóforintjaink ne vesszenek kárba.

 

Békésen tengette napjait a sátoraljaújhelyi fegyház falai közt, egészen 2003-ig, amikor ismét be tudott farolni az esti hírek kétperces blokkjába. Történt ugyanis, hogy megleste a Btk. 229. §-át, és úgy döntött, diszpozíciószerű magatartást tanúsít. Az őrök elmondása szerint ugyanis egy tornatermi séta során a szerb cserkész rátámadt egyik társukra, akit a szorult helyzetből épphogy sikerült kimenteni. Magda bevallotta, hogy lerántotta az őrt, de azzal védekezett, hogy pusztán a szíj szorítása következtében tanúsított reflexmozdulatról volt szó, de előkerült az is, hogy az őr sértegette. Mindenesetre másfél évvel később a bíróság pénzbüntetéssel, ennek nem teljesítése esetén kétszáz nap fogdával honorálta az akciót.

 

Innentől további békés évek vártak volna rá Sátoraljaújhelyen, azonban tavaly kényszerű költözésnek lett áldozata. A hatóságok a hozzá hasonló elitvendégek által szintén közkedvelt Sopronkőhidára tették át a szerb gyilkos székhelyét. Ezt az átszállítást biztonsági okokkal indokolták, nevezetesen azzal, hogy ha sok ideig van egy helyen a fegyenc, könnyebb a kapcsolatépítés, egy esetleges szökés előkészítése, illetve fokozott veszélyt jelenthet magára a személyzetre is. Természetesen ilyen hosszú fegyházbüntetés alatt elkerülhetetlen, hogy szenvedő alanyunk ne hallasson magáról. 2008-ban azonban Magda a nyilvánosság számára sikeresen bebizonyította, hogy sokoldalú személyiség: nem csak a hidegvérű gyilkoláshoz, vagy a fegyverkereskedelemhez ért, hanem tehetséges művész is. Sopronban ugyanis kiállítás nyílt „Alkotások rácsok nélkül” címmel, ahol többek között Magda Marinko alkotásait is közszemlére tették.